Boldogságos Szűz Mária halálának, 
illetve mennybevitele, mennybemenetelének ünnepe,
 Államalapító Szent István által az ország Szűz Mária oltalmába ajánlásának emléknapja; „Boldogasszony anyánk, régi nagy Pátrónánk”.
Népi megfigyelések, hiedelmek, legendák:
Ha a kukorica nem hányta ki a zabját Nagyboldogasszonyig, nem is hoz termést.
Ha Nagy Boldogasszony napján jó tiszta idő lészen: édes bort, ha esős: savanyút várunk.
Az ősegyházig visszavezethető hiedelem szerint Jézus nem engedte át édesanyja testét a földi enyészetnek, hanem három nappal halála után föltámasztotta és angyalokkal a mennybe vitette.
Mai fohászok, énekek is őrzik ennek emlékét (részlet): 
„… tisztaságban kivirágzott anyaság,
 Kit körülvesz mennyországban az angyali sokaság.
Mária, mi anyánk, mennyei pátrónánk,
bűnösökre nézz le ránk!”
Körmenetek, szertartások, halottakra emlékezés, virrasztás, hajnali imák, olvasó/rózsafüzér imádkozás tartozott a legrégebbi Mária-ünnep hagyományaihoz.
Régi intelem szerint: „Asszonynépnek e naptól tilos a folyó vizében fürödni.” Fénylő, napos időből eleink jó szüretet jósoltak, bő termésben reménykedtek.
Szokások, hagyományok, köszöntők:
Nagyboldogasszony nevét helységnevek őrzik, tiszteletére számos helyen emeltek templomot, monostort,  amelyek közül többen búcsúkiváltságot szereztek. Főbúcsújukat  a „mennybe felvett Istenanya” ünnepén tartják. 
Az ünnepnapon és közelében az egész Mária-úton zarándoklatokat  tartottak.
Máriagyűdön 2014-ben Nagyboldogasszony-főünnepén (15.), a főbúcsú vigíliáján (16.) és a főbúcsún (17.) ünnepi szentmisékkel, rózsafüzér körmenettel, gyertyás keresztúttal, éjszakai virrasztással, zenés áhitattal emlékeztek meg az ünnepnapról.
Az egész magyar nyelvterületre jellemző régi szokás szerint Nagyboldogasszony napjához virág- gyógynövény és búza megszenteltetése is kapcsolódott; a „fűbe’, fába’ hagyta Isten az orvosságot” népi felfogás szerint több növényt Krisztusról, Máriáról és a szentekről neveztek el. A megszentelt növényeknek mágikus erőt tulajdonítottak; gőzöléssel, füstöléssel betegeket gyógyítottak vagy bajelhárításra használták azokat.
E régi hagyományra utal Hering József: A virágszentelés Baranya vármegye hegyháti járásában Ethn. 1925. 167. -  tanulmánya.
Hegyháton ellés után a jószág első eleségébe kevertek a szentelt virágból, Nagymányokon a kilencféle virágból kötött koszorú szirmaiból a vetőbúzába is tettek, Nagynyárádon az asszonyok keresztet vetettek a padláson lévő búzára, majd a csokrot a búzára tették. Babarcon a virágokat a gyermekek gyűjtötték; szemmel verés ellen a párna alá tették. Himesházán az elhunyt családtag sírjára helyezték. Felravatalozott halottat szentelt vízbe mártott virággal hintették meg, és szentelt virággal füstöltek a halottas háznál.
„A mohácsi sokácok a virágot halottjaik koporsajába teszik, de a búzát is megkeresztezik vele a hombárban.” 
„Göcseji hiedelem szerint a búzacséplésnek ez a legalkalmasabb ideje. …de
egyes mezőgazdasági munkáknak is határideje.”  Magyar Katolikus Lexikon.
A „Fűben, fában hagyta Isten az orvosságot” – ősrégi mondás volt az alapja a népi gyógyászatnak is. Középkori kolostorok mellett fűszer- és gyógynövényeket is termeltek, „hasznos” és „jófüveket” gyűjtöttek.
 A Dunántúl déli része napjainkban is gazdag hasznos és gyógynövényekben.
Ez az időszak régen is, ma is alkalmas gyűjtésükre, betakarításukra.